Név: Mathias Happonen 
Nem: hím
Kor: 17
Magasság: 169 cm
Falka: -
User: Pepii

Túlzottan átlagos? Talán ezt lehetne rá mondani. A jellemében semmi kifejezetten különleges nincsen. Alapjáraton kedves, nem bunkó, nem túl szarkasztikus, és tipikusan az a "kis édes" fajta, aki elpirul, ha bókolnak neki. Sértődékeny, és néha túl sokat agyal a dolgokon, aminek a végén mindig a fejét veri az asztalba, hogy felejtse el a dolgokat, és nem nagyon tudja feldolgozni a saját gondolatait. A világ minden egyes dolgán képes ledöbbeni, és végtelen kíváncsiság rejtőzik benne a világ iránt. Néha már túlságosan is emberien viselkedik, az állatias ösztönök kivesztek belőle. Nehezen tudja megvédeni magát, és eléggé gyakran segítségre szorul. Kicsit ügyetlen, egyszer a fejét is elfogja hagyni, szétszórt, és nem tud vigyázni a rendre. Nagyjából egy káosz tetején ül az egész srác, és ez mind a saját lelki világára, az életére, a szobájára, a dolgaira is jellemző. Mindezek ellenére tud határozottan is viselkedni, és ha összeszedi magát, akkor kimondja, amit gondol, aztán persze befogja a száját, elvörösödik, és várja a következményeket, amik az ő gondolataiban mindig rossz irányt váltanak. 

Az emberek világa érdekes dolgot tesz a farkasokkal, meg úgy alapvetően mindennel, ami a közelükbe kerül. Mondhatnánk úgy is, hogy megmérgeznek mindent a saját mentalitásukkal, és ha huzamosabb ideig a köreikben vagy, te is pontosan olyan leszel, mint ők. Figyelni fogsz arra, hogy hogyan nézel ki, mit, hogyan teszel, hogy jó benyomást tegyél másokra, és szépen lassan kiírtódnak belőled az olyan állatias ösztönök, mint a fajfenttartás, élelemszerzés, falkákba csoportulás, és minden egyéb, ami jellemez minket, farkasokat. Egészen kicsi korom óta emberek között élek. A szüleim már alapból eléggé civilizálódtak, és egyre inkább próbáltak úgy élni, mint az emberek. A viselkedésük, a szavaik, a mondataik mögött megbújó átvitt jelentések, minden olyan volt, mint azok, akik kezdettől fogva kétlábon járnak, és sosem adatott meg nekik arra esély, hogy farkasbőrbe bújhassanak. Óvódába, és iskolába járattak, a természettől elzárva éltünk, és sosem éreztük annak szükségét, hogy kimenjün a vadonba, és úgy éljünk, mint a társaink. Mellesleg az emberek mindig is érdekesek voltak számomra. Szerettem figyelni az arcukra kiülő érzelmeket, amikor lefagy az arcukról a mosoly, a döbbenet szikráját a szemükben, majd amikor kidülledő szemekkel bámulnak. A haragot, ahogy átsiklik bennük, az örömöt, bánatot, és minden egyéb érzést, amit teljességgel ki lehet belőlük olvasni, úgy, hogy ők ezzel nincsenek is tisztában. Aztán persze szépen lassan én is átvettem ezeket a tulajdonságokat, gesztusokat, és senki nem tudta volna megmondani, hogy mennyivel különb vagyok tőlük. Aztán a későbbiekben mély meglepődöttséggel figyeltem meg, hogy mennyi féle módon tudják kimutatni egymás felé a szeretetüket. Szavakkal, érintésekkel, apró gesztusokkal, egy öleléssel, egy csókkal, összebújással, és mégnagyobb döbbenetet keltett bennem, amikor magamon vettem észre, hogy én is ugyanerre vágyom. Hogy ne csak a szaporodás érdekében legyünk együtt valakivel, hanem azért, mert szeretjük az adott illetőt. A következő eset, amikor saját magamon lepődtem meg az az volt, amikor egy férfi csókolt meg. Az elveimnek, és az ösztöneimnek teljesen ellentmondott az egész. Két hímnemű egyed között nincs kapcsolat, csak baráti, így hogy lesznek utódok? Itt jön képbe megint az emberek különcsége. Nem mindig van szükségük arra, hogy gyerekük legyen, legalábbis nem a saját húsuk, és vérükből. Ettől függetlenül realizáltam, hogy mindig is valami másra vágytam, és az ez. Egy velem azonos nemű mellett leélni az életem. És hogy mi van a bennem élő farkassal? Valamikor évekkel ezelőtt elzártam őt magamba, jó mélyen, és ha őszinte akarok lenni, nagyon nehéz lenne előhozni. Ha eddig érdekelt volna, hogy mi történik egy farkassal, aki civilizálódik az emberek körében, nos ez. Olyan lesz mint ők.