A hideg futkos a hátamon, ha csak arra gondolok, hogy milyen zord télnek nézünk ismét elébe. Sálamat jobban ráhúzom a számra és az orromra, de a leheletemet még így is tisztán látom. A kabátomat magamra igazítom, és a cipzáromat addig felrántom, ameddig az csak engedi.
Egy különös érzés ejt rabul, mintha csak a hátam mögül jönne, és valaki engem fürkészne a szemeivel. Izmaim megrándulnak, mit sem sejtő mozdulattal a hátam mögé nézek, a hely kihalt. Hisz gondolhattam volna, erre még a madár se jár. Itt, a város szélében jóformán alig fordul meg ember.
Úgy döntök, hogy leülök a hozzám legközelebbre eső padra. Rágondolok anyára és apára, akik nem jutottak ki élve fajtársaink börtönéből. Régi vágyam ismét ki akarna törni belőlem, ha nem fognám azonnal vissza. Arról álmodozom, hogy egyszer visszaáll a régi rendszer, amiben én még kölyök voltam. Csak egy szó, béke. Vagy inkább szabadság? Még nem döntöttem el teljesen, hogy melyik szó fedné le jobban.
Akkor voltak a szép idők, amikor még az állatok és az emberek együtt éltek és szolgálták egymást. A farkasok segítettek a ház körül, amiért ők tiszta vizet és élelmet kaptak. No, nem mintha nem lettünk volna képesek ellátni magunkat, de a napi teendőink mellett aligha lett volna időnk falkákba tömörülni és vadászni, kivéve, ha éppen ezt a parancsot adták ki gazdáink.
Egy nap viszont minden megváltozott. Amire én emlékszem az az, hogy az ég szokatlanul szürke köpenybe burkolózott, majd hatalmas vihar vette kezdetét. Engem és három testvéremet menedékbe vittek a szüleink, és az események időrendi sorrendjéről már csak az öregebb farkasoktól szereztem tudomást. Tudomást? Őszinte leszek, semmi konkrétumot nem tudtam meg tőlük. Volt, aki csak egy szimpla esőként mesélte el az egészet, valaki már lángoló fákat is beleszőtt a történetébe, sőt, néhány öreg még a tornádókat is hozzáképzelte, és nem szégyellte úgy továbbadni. A mai napig nem tudom, hogy mi az igazság, de nem is vagyok rá kíváncsi. Nem érdekelnek a katasztrófák, nincs szükségem az árnyoldalakra, a napsütésre vágyom!
A következő emlékfoszlányom alapján az emberekkel egyáltalán nem találkoztam. A városból –úgymond - kiköltöztünk, be az erdőbe, ahol senki sem bánthat minket. A csend nem tartott túlzottan sokáig, összeszedtek mindannyiunkat, illetve, akiket nem tudtak befogni időben az évek során levadászták őket. Több évet töltöttünk odabent, és ahogyan cseperedtünk, lassacskán én is rájöttem a titok nyitjára. Az emberek minket hoztak összefüggésbe a károkkal, a viharral, mindennel. Nem is értem, talán időjárás-befolyásoló masinákat fejlesztettünk volna a hátuk mögött, hogy csak úgy lesöpörjük a Föld felszínéről az etető és védelmező kezeket? Chh... Mancsokkal?! Nem, még egy alaptalan pletykának is rossz, és ezek még komolyan is vették?
Mindezeket félretéve, jó életünk volt ott. Egy végeláthatatlan, zöld mezőn kaptunk végleges letelepedési jogot, ami mellett egy kisebb erdő kapott otthont. Ez mind szép és jó, de a mezőnket valahol lecsapták, ahová a kerítést helyezték. Mit ér a táj gyönyörűsége, ha egy kerítés csúfítja? Mondhatni nagy területet kaptunk, nagyobbat, mint vártam. Minden farkasnak lehetett egy saját, kisebb területe, és viszonylag el is fértünk.
A gondok ott kezdődtek, amikor a pánik érzete eluralkodott mindenkin. Nem tudtuk, hogy kitől kezdődött, és mi ütött be neki, de azonnal tudtuk, hogy valami történni fog, amikor a kerítésbe vezetett áram gyenge moraját sem lehetett már hallani. Többen megőrültek és kiutat kezdtek kaparni maguknak, természetesen sikertelenül. A gondozók azon a napon is jöttek változatlanul, ugyanazzal a mogorva arccal, ugyanazzal a mennyiségű vadhússal. Két dolog viszont változott. Az eledel szaga és állaga. Senki sem törődött vele, biztosan egy új állat, amit még senki sem próbált. Nem az összes hús nézett ki így, de nagyon furcsállottuk, hogy onnantól kezdve folyamatosan stagnált a bekerített fajtársaim száma. Amikor az én családom szerezte meg az újdonságot, pár napon belül a szüleim és testvéreim is alulról szagolták az ibolyát. Nem maradtunk már sokan, amikor egy emberbe akadt a tekintetem. Bár tartottam vele a távolságot, mégis közelebb mentem hozzá. Bizonytalanság öntött el, amikor a nevemen szólított és közölte velem, hogy ne féljek tőle, majd ismét egy farkas állt a helyén.
Mint kiderült, a hús mérgezett volt, de az erősebb szervezetekben a kémiai anyagok másféle reakciót váltottak ki, mint amilyen célra ki lettek keverve.
Alakváltók lettünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
